Job's Despair Continues

¹Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.

²(17:1) Még mindig csúfot ûznek belõlem! Szemem az õ patvarkodásuk között virraszt.

³(17:2) Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; különben ki csap velem kezet?

⁴(17:3) Minthogy az õ szívöket elzártad az értelem elõl, azért nem is magasztalhatod fel õket.

⁵(17:4) A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak.

⁶(17:5) Példabeszéddé tõn engem a népek elõtt, és ijesztõvé lettem elõttök.

⁷(17:6) A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék.

⁸(17:7) Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad.

⁹(17:8) Ám az igaz kitart az õ útján, és a tiszta kezû ember még erõsebbé lesz.

¹⁰(17:9) Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jõjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek.

¹¹(17:10) Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának.

¹²(17:11) Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz.

¹³(17:12) Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat.

¹⁴(17:13) A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.

¹⁵(17:14) Hol tehát az én reménységem, ki törõdik az én reménységemmel?

¹⁶(17:15) Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.